A Hitel folyóirat februári számának lap címoldalán ez olvasható: Nem, az nem lehet. Vallomások és elemzések 2004. december 5-éről. Csoóri Sándor, Vasadi Péter, Pozsgay Imre, Duray Miklós, Pap Géza, Sütő András, Gál Sándor, Lászlóffy Aladár, Dobos László, Dudás Károly, Vári Fábián László, György Attila, Zsidó Ferenc, Sepsiszéki Nagy Balázs, Csata Ernő, Magyari Lajos, Koncsol László, Fekete Gyula, Kodolányi Gyula, Tőkéczki László, Ablonczy László, Czakó Gábor, Tornai József, Tamás Menyhért, Domokos Mátyás, Nagy Gáspár, Ács Margit, Alföldy Jenő, Márkus Béla, Görömbei András, Bertha Zoltán, Cs. Nagy Ibolya, N. Pál József, Elek Tibor, Rott József, Száraz Miklós György, Sturm László, Prágai Tamás, Brém Nagy Ferenc, Mórocz Zsolt és Szabó István. A folyóirat kevés példányban jut el Erdélybe, Felvidékre, Kárpátaljára, Szabadka környékére, Lendvára. „Senki sem kötelezte a maradék Magyarországot arra, hogy megvonja az állampolgárságot azoktól, akik fölött áthelyezték az államhatárokat.” – írta Duray Miklós. „Egy néptől, mely évtizedeken át határain belül bambán tűri pusztítását, sőt besegít önpusztítással, nehogy nacionalistának pellengérezze ki a sajtó, nem várható el, hogy a határain kívül rekedt sorstársaiért ébredjen fel évszázada alvó lelkiismerete.” – állapította meg Fekete Gyula. Csoóri Sándor pedig arról írt, hogy a mai divatos és sikeres íróinknak egyetlen szavuk sincs arról, hogy miért sorvad, miért fogyatkozik ez a nép. „Magasban járó elmélkedésekből már régóta arra tudok következtetni, hogy saját esztétikájukat, gondolataikat, előítéletüket ismerik csupán. De azt a valóságot, amelyben maga az istenadta nép él idehaza vagy a határainkon kívül, egyáltalán nem ismerik, legfeljebb hallomásból, mint a hutukat.” /Nagy Pál: Mi történt velünk? = Népújság (Marosvásárhely), febr. 16./
2005. március 11.
A Budapesten megjelenő Hitel című folyóirat – a nemzeti gondolat leghívebb anyaországi őrhelye – idei februári számát a múlt év december 5-ei népszavazás kérdéskörének szentelte a következő címmel: Nem az nem lehet – Vallomások és elemzések 2004. december 5-éről. „Anyaországi és az elcsatolt területek magyarságának prominens képviselői, a nemzet egységének következetes és elkötelezett szellemi munkásai szólalnak meg”, írta beszámolójában Máriás József. Ez a folyóirat Erdélybe csak igen szórványosan juthat el, ezért Máriás részletes ismertetést adott az írásokból. Duray Miklós írta:. „A hivatalban levő magyarországi kormány Gyurcsány miniszterelnök képviseletében, valamint Hiller és Kuncze pártelnökök – Károlyi–Kun–Szamuely eszmei örököseiként hadat üzentek a nemzetnek.” Fekete Gyula: „Már maga az nemzetgyalázás, ha szavazással kell eldöntenünk, hogy véreinket, testvéreinket, akiket a világpolitika főgazemberei kirekesztettek szülőhazájukból, elnyomásba, megaláztatásba, teljes kiszolgáltatottságba taszítottak, ezeket a magyarságukért sokat szenvedett testvéreinket öleljük-e most már magunkhoz, vagy verjük inkább pofon.” „1990 óta hittünk a változásban. Abban, hogy a rosszat fölváltja a jó” – összegezte tapasztalatát Csoóri Sándor. Megállapította: „a többség egyre szegényedik”, „eltömegesedett körülöttünk a hazugság”, „a nemzetet földbe kell taposni”. Fekete Gyula: a népirtás nemcsak a születések szabályozásában ölt testet, hanem annak korszerűbb változatában is: „a nacionalizmus elleni harc formájában és ürügyén, képtelen túlhajtásával elroncsolni, kiirtani a nemzeti érzést, a nemzettudatot, a nemzeti szolidaritást, végső soron az identitást”. Tőkéczki László: „hazugság volt, de hazugság lett itt minden más érték és a közösség is! Balekoknak való hülyeségek a hit, a haza, a nemzet (magyarság), az erkölcs és a rend.” Domokos Mátyás arra hívta fel a figyelmet, hogy nemcsak a nemzeti tudat gyökereire vettetett a fejsze, csapásai a nemzeti irodalmat sem kímélik: „a társadalom agyán lobotómiát végző civilizátoroknak sikerült elhitetni, hogy ideje lejárt, szerepe véget ért, hogy nemzeti sorskérdéseinket »a dolgot magát nézve« elemző irodalmunk arany öntudata és üzenete ma már nem »trendi«, és az értékeit, önbecsülését oly könnyedén elhajító, feledékeny magyar világ boldogan elhitte a posztmodern bűvigéket, mert ezáltal egy kényelmetlen lelkiismereti nyomás alól is felszabadult”. „Mintha a jóslásokban időnként fel-felbukkanó sárga veszedelem előtt itt volna »a határon túlról jövő magyar veszedelem« ideje! – figyelmeztet Márkus Béla. – Más szempontból a »bevándorlóellenes hangulatkeltésé« – ám csak abban az esetben, ha a képzelt bevándorlók: magyarok.” A felvidéki Koncsol László keserűen tette fel a kérdést: „Mi folyik ebben az országban, miféle nemzet vagyunk mi, az élet vagy a halál népe, az önépítés vagy az önpusztítás, a leépülés vagy a növekedés, az Isten művébe simuló teremtés vagy a Sátánéba szerződött rombolás nyelvközössége?” Pap Géza erdélyi református püspök bibliai példára hivatkozva hirdette december 5-én: „amikor egy népből kihal az egészséges nemzettudat, az egymáshoz való tartozás vágya és igénye, az a nép egészen biztosan pusztulásra van ítélve”. „Ez hát a helyzet, ennyien vagyunk!” „Ebben a szellemi zsarnokságban, megzsaroltatásban Magyarország jobbik fele, a velünk sorsközösséget és szolidaritást vállaló anyaországi magyarok is kisebbségbe kerültek, kisebbségi sorsba kényszerültek – a saját országukban…” (Dudás Károly, Szabadka) Reményeinket „a történelem egyetlen pillanat alatt semmissé változtatta. És ezt a történelmi pillanatot nem lehet soha többé tudatunkból kitörölni. Mert ami megtörtént, az Trianont véglegesítette!” (Gál Sándor, Kassa) „Ennek az országnak a lakói ilyen nemzeti önismerettel, ilyen nemzeti öntudattal élnek?” (Görömbei András, Debrecen) „2004. december 5., »fekete adventje« csakugyan történelmet írt; de az emelkedés történelme helyett az önmegszüntetés eddig elképzelhetetlenül példátlan kísérletének történelmét. (…) Mintha népszámlálás történt volna – a magyarországi magyar kisebbségé, a lelki magyarságé.” (Bertha Zoltán, Debrecen) „Ez hát a helyzet, ennyien vagyunk!” (N. Pál József, Budapest) „Az anyaországi magyarság mindenekelőtt magamagát hagyta cserben, már a kimondott nem előtt. Hogyan ölelje magához a kisebbségben élő nemzetrészeket, ha önmagával is meghasonlott, gyűlölt viszonyban van?” (Rott József, Magyaregregy) „A cserbenhagyott kisebbségek iránti többségi lenézés, megvetés, gúny pedig eddig nem ismert árnyalattal is sötétíti majd a nemzetiségi képet.” (Cs, Nagy Ibolya, Debrecen) „Homlokunkon ott a jel: Káin bélyege. Mindannyiunkén. Azokén is, akik igennel szavaztak.” (Száraz Miklós György, Budapest) „Kedves Nem-párti Testvéreim, milyen érzés Magyarországon magyarnak lenni?” (Vári Fábián László, Kárpátalja) „Úgy érezzük, hogy a magyar állampolgárok többsége elárult bennünket, megtagadta a nemzetet.” (Sepsiszéki Nagy Balázs, Sepsiszentgyörgy) Sütő András: „Permanens döbbenetben nyilván nem lehet élni.” Hasonló gondolatot fogalmazott meg a Gyulán élő Elek Tibor is: „…felállni pedig, mint tudjuk, muszáj, mert földre ütötten élni nem lehet”. „Ez a döntés gyorsítani fogja az erdélyi magyarság (újbóli) felnőtté válását. (…) Azt is mondhatnám, köszönjük, hogy felébresztettetek!” (Zsidó Ferenc, Székelykeresztúr) Magyari Lajos az Erdélyben, a Székelyföldön szórványosan megnyilvánult magyarellenes jelenségek ellenére, arra int, hogy „nemzettársainkat, magyarországi testvéreinket mégsincs jogunk megtagadni”, hogy a történtek dacára „komoly és felelős párbeszédre van szükség”. /Máriás József: Nem, az nem lehet! = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 11./
